Álom és Ébredés

Fennköllt érzések. Álom és valóság között. Olyan gondolatok, amiket valóságosnak hiszünk holott nem azok. Átmeneti állapot a mindennapi háború és a béke között. Megnyugvás. Átszenderedés egy másik világba. Ahol nincsenek gondok. Csak A CSEND. Itt nem zavar semmi. Az itt történő dolgok sokszor mogalmasak, mégsem érezzük terhelőnek őket. Áldott pihenés. Kiragad egy kis időre a zajból, a mozgásból, a gondok közül. Lebegés. Áldott állapot. Ringatózás a gondtalanság tengerén. Senki nem zavar. Mélységes csend és tudatlanság. Nincs cél, nincs jelen, nincs jövő, sem ma sem holnap. Az öntudat bezárul. Megszűnik minden egy időre.
Ébredés. Visszahuppanás a valóság kemény padlójára. Miért nem tartott tovább ez az állapot? Emlékezés. A lefekvés és a tegnap pillanataira. Elménk fokozatosan indul újra, csak úgy tódulnak elő a gondolatok, érzések, történések, emlékek. Miért? Csak még öt perc... 5 rövid perc gondtalanság. Szemhélyak csukódása. Gondolatok cikázása. Még kell a pihenés. Ez nem volt elég. Mintha csak egy pillanat telt volna el al a lefekvés és az ébredés között. Édes álom. Meleg ágy. Hideg és szenvedés az ágyon kívül. Párás ablak. Rossz érzés. Odakint esik. A cseppek néha koppannak az ablakpárkányon. Kedvetlenség. Szomorúság. Bánat. Miért kellett ilyen rossz napra virradni? Miért nem lehet az álomba visszamenni? Ott biztos jobb volt, még ha nem is emlékszünk rá. Fel kell kelni... Muszáj

Mindenszentek

Mennyei megnyugvás és békesség. A csend szigete a zajos, gyorsan őrvénylő emberóceánban. Üresség.
Egy birodalom, ami nem az élőké. A hátrahagyott porhüvelyek királysága. A hegytető, ahol a némaság letelepedve nézi a nyüzsgő, hiábavalóságon igyekvő, csetlő – botló, gyarló, lélekkel megtöltött hús vér élőlényeket.
Napsütés és verőfényes őszi délután. Egyetlen és megismételhetetlen. A kellemes fény és meleg simogatja az arcot. Nincs kellemetlen érzés. Csak jó. Nincs rossz emlék.
Könnyedség. A test emelkedni akar, de a földi korlátozottsága miatt ezt nem teheti meg. A lélek azonban száll. Mindenek felett. Fennséges csönd. A szél néha meglebbenti az öreg tölgyfák színes levelekkel teli ágait. Néhány lehullott levél bukfencezve, forogva a levegőben halad tovább, amíg a szél ereje irányítja, majd ismét a földre hullik és tehetetlenül várja a következő ilyen alkalmat a szabadulásra.
Megbékélés. Nincsenek emberi gondok. Azok a halál pillanatában semmisültek meg. Békés álmukat alusszák az ide eltemettek, akiknek vidám, vagy éppen szomorú emléke él egykori hozzátartozóikban. Már nem háborgatja semmi őket. Békét talál a veszekedő házaspár, véget nem érő pihenést az aggastyán, gondtalanságot az üzletember.
Ajándék. Olyasvalami, amiért nem lehetne elégszer hálát adni ha bekövetkezik. Az ember egyedül marad. Fa és föld választja el őket a mozgó, megújuló, de ugyanakkor romlásba induló kegyetlen világtól és ennek viszontagságaitól. Az agyagos föld minden betegséget meggyógyít. Halál. Végtelen nyugalom. Csend. Öntudatlanság. (...)
Séta. Menekülés a nyüzsgésből. Emlékezés, vagyis képzeletbeli időtöltés azokkal, akikkel már nem lehetünk együtt. Az együtt töltött idő részleteiben való felelevenedése.
Verőfényes őszi délután. Mindent megérő pillanatok. A nap megcsillan a fényesre csíszolt fekete márványon. Kopjafák és régi fekete keresztek szétszórtsága töri meg az egyhangú sírkövek rendszerét. Régi sírok, amiket már senki nem gondoz. Lassan a feledés homályába vesznek, hogy aztán új dombocska emelkedjen rajtuk, új lakó költözzön beléjük és új keresztfa, majd később márványtömb hirdesse, hogy ki nyugszik itt, hogy majd az is elfelejtődjön egyszer. Körforgás. Élet és halál rendje. Egyszer mi is ide kerülünk és lesz valaki más aki kijön a sírunkhoz emlkezni vagy merengeni. Egyszer még találkozunk... Mindenkivel.
Hiszem.

Részlet

Illatok. Meleg. Egy külön világ messze bármi mástól. Attól ami csúnya, rossz és kellemetlen. Messze a nyomortól, a bűztől, a sivatagtól, a hidegtől, a széltől, a sötéttől és a félelemtől. Nincs itt semmi ami nem kellemes, még a gondolatok szintjén sem. Egy apró kis buborék a világ belsejében, ami kizár minden mást ami nem oda tartozik. Itt nincsenek gondok, problémák, mindennapi terhek. Azok már a küszöbön lekoptak a cipőből kilépő lábak nyomai alatt. Egyedüllét, de mégsem magány. A meleg és az önfeledtség kényelme az ami áthat mindent.
Rózsaszirmok szétszórva mindenfelé a padlón. Élénk bíborvörös színük elkápráztató. Nincs rendszer közöttük és ez az, ami gyönyörűvé teszi őket. Érintésre puhák és selymesek, mintha valaki egyenként szőtte volna őket a legfinomabb selyemből. Mutatják az utat a felfrissülés forrása felé. Gyertya a padlón. A viasz, mint a láva a kitört vulkánból folyik szerteszét és borítja be a fényforrás környezetét. Aztán egy és mégegy. Apró lángjaik fénye lebeg szerteszét a szobában. Egy ajtó nyílik. Hangulatos vörös fény árad ki onnan. Nem szemkápráztató, hanem kellemes. Nem túl világos, mégis barátságos, szívetmelengető fény. Egy lávalámpa fénye. Imbolyog és hullámzik a falon.
Melegség. Egy kád tele gőzőlgő, habos vízzel. Köpeny suhanása, amint lecsúszik a vállakról és laposan, gyűrötten szétterül a rózsaszirmok halmazán. Itt már nincs szükség rá. Megszűnik a beborító szerepe, innen már csak egy kupac rongy. Halk csobbanás jelzi, hogy a lábakat követve a test is elmerül a vízben. Elhelyezkedés, kényelem és mozdulatlanság. Andalító zene. Kellemes, lágy, hangulatos. Bódító. Kicsit melankólikus, de a dallama egyenesen a lélekig hatol. Néha elhalkul, majd ismét felerősödik, de nem annyira, hogy kellemetlen legyen. Ének. Bársonyos, vékony, kellemes hang. Harmonikusan fonódik össze a dallammal. A menyország egy kicsi morzsája, ami a földre hullott.
Mozdulás. Lelógó kéz a kád oldalán. Vízcseppek gördülnek végig rajta, hogy hangtalanul érhessenek földet. A piros fénytől vércseppeknek tűnnek. Gyöngyöző cseppek végig a sima karon egészen a vállig. A többi víz alatt van. Nedves hajvég, ami belelóg a vízbe. Merülés, majd felemelkedés. Kis patakokként zuhan alá a víz. Gőz és forróság. Kellemes. Simogató. Minden porcikát, zsigert, izmot átható.
Időtlenség. Lebegés. Semmi nem mozdul. A víztükör még hullámzik egy utolsót, majd megáll. A kiemelkedő lábujjak fejjel lefelé tükröződnek vissza. A kéz lassan megszárad, a vízcseppek gőzölögve távoznak. Gondtalanság. Csend.
Mozdulás. Kiemelkedés. Egy puha törülköző feszülése az idomokon. Egy másik a hajra csavarodik. Az ujjak játéka a langyos víztükrön. Önfeledt pillanatok milliói. Hallgatás. Egyedüllét. Csend.