2011. január 29., szombat

Fiú és lány barátság

Kiemelten: csak barátság. Ha idézőjelbe tennénk a barátság szót akkor az már csak fedőnév lenne. És miben merül ki ez a barátság? Egy hátsó szándékban általában, ami mindezt vezérli. Akárhogy is szépítjük, ez mindig ott van. Ha csak enyhén is. Ilyen az identitás, ilyen az ember természete. Mivel az ember társas lény. Az egyedülállóknál pedig a fő cél egy társ keresése és mihamarabbi megtalálása. És amíg nincs ez a társ, addig barátok vannak. Ismerősök, akik többszöri találkozások és beszélgetések után haverokká, lányok esetében barátokká lépnek elő. Olyanokká, akik egyetértenek és helyeslik azt amit a másik mond. Még ha nem is ért vele egyet. Miért van ez? A szimpatizálás vékony leple miatt. Mert ez a lepel, ahogy azt a neve is mutatja, nem teljesen átlátszó, ezért eltakarja az ember kissebb – nagyobb hibáit. De megtörténik, hogy néha kilyukad. Ez akár a barátság végét is jelentheti. Az ember ráun a másikra vagy éppen egy társaságra, amibe nemrég került.  Vannak közös dolgok. De nem minden. És vannak ellentétek. Eleinte még elsimul. De később kiütközik. Ezért nehéz igazi, hosszan tartó kapcsolatot kialakítani.
            És miben áll ez a kapcsolatteremtés? Ismerkedés, egymás tulajdonságainak és a közös pontoknak a kifürkészése. Közös programok, találkozások, alkalmak keresése, esetenként közös ismerősök révén. Puhatolózás. Óvatosan. Ez mind szép és jó. De van amikor csak egy oldalról működik a dolog. Csak az egyik fél érdeklődik és keresi ezeket a közös dolgoknak cimkézett valamiket. És itt hamar le tud merülni a dolog. Mikor a másikat nem érdekli különösen az adott személy. Elfogy a közös téma. Csökken a beszélgetések száma. És lassan elhalványul minden, anélkül, hogy bármi „komoly” is történt volna. Ezt úgy hívják: elsiklás.
            És mi van a jópofizással? Ez is tartozéka az ismerkedésnek. Próbálsz azonosulni a másik gondolatvilágával. És azt hiszed, hogy téged is érdekel az, ami a másikat érdekli. Gondolod, hogy lépést tudsz tartani azzal a világgal. Dehogy tudsz. Ami nem fér össze az nem megy. És nem kell erőltetni. Sokszor hozzá tud szagolni az ember a másik érdeklődési körével, de azonosulni már nem tud vele. Mert akármennyire is közös, mindig vannak kissebb nagyobb különbségek. Jó példa erre két rockzenét szerető ember találkozása. Annyira változatos az a világ, hogy abban is lehetnek különböző változatok. Amik nem közösek az ízlés terén. Eleinte azért bólintunk rá valamire, mert tudjuk, hogy a másik oda van érte. De nem biztos hogy mi igen. Csak a szimpatizálás fátyla alatt a másik örömét nézzük. Mert így nekünk az az öröm, ha őt örülni látjuk. De az ember természete önző. Egy párkapcsolatban látszik ez meg. A közepén. Amikor már nem csak a másik boldogságát nézzük. Hanem a sajátunkat is. Eleinte még tudunk áldozatot vállalni, mert motivál a kapcsolat. Később összeszokunk és elkényelmesedünk. És azt is nézzük, hogy nekünk mi a jó. És a másikat hogyan tudjuk rávenni, hogy a mi érdekeinket nézze. De ez már az együttjárás kérdéséhez tartozik. Sőt annak a végéhez. Kinél, hogy sikerül.
            Szóval két ember barát lesz. Egy fiú és egy lány. Miért? Mert nem jön össze a párkapcsolat. És ezzel vigasztalják egymást. Mielőtt elkezdődhetne, ami persze csak az egyik fél részéről táplált, de nem viszonzott szimpátia hiányában lehetetlenség, ezért inkább a barátságban egyeznek ki. Mert az mehet. A kiábrándított fél láthatja a másikat, aki pedig nem lett volna a kapcsolatban, az nem köteles elviselni a közeledését tovább. És tisztes távolságból fenn tudja tartani a kapcsolatot, anélkül, hogy a másik lelkébe taposna. Azért mert sajnálja és nincs szíve teljesen ellökni magától. 

2011. január 26., szerda

Reggel az esztenán

A felkelő nap úton találta Szőcs Ambrus feleségét, aki szaporán szedte a lábait a karjára akasztott púposra rakott kosárral, amit piros szőttes csipkés abrosz borított. Vékony karja nem látszott megerőltetettnek a súly alatt. Másik kezére rózsafűzér volt tekerve, ráncos szája útközben mormolta az imádságot, amint lehajtott fejjel kaptatott fel a köves erdei útra. A nap még nem világította be az erdő minden szegletét. A fák közé ráérősen kúszott be a fénye. Az egyre jobban kékülő égbolton nyoma sem volt felhőnek. Csak néha mutatták meg magukat, amint átvonultak nyugat felé. Ambrusné elnyűtt cipőjével olyan gyorsan haladt, mintha a nyár minden egyes napján megtette volna már az utat. Magabiztos, határozott léptek voltak, azzal a céllal, hogy minél hamarabb eljuttassa urához a még meleg reggelit. Mire teljesen feljött a nap már kinn is volt az esztenánál, ahol a vén Ambrus már javában sercegtette a kaszát a harmatos fűben valahol.
- Szép jó reggelt adjon Isten! – kiáltotta el magát az asszony, azzal választ sem várva teríteni kezdett az esztena bejárata előtt. Először a takargató alól aranysárga puliszka került elő, ami egy lapítón foglalt helyet. Még javában gőzölgött, ahogy a konyharuha lekerült róla. Egy másik bebugyolált csomag szalonnát és kenyeret rejtett. Egy lefedett edényből barna mártásban csirkehús úszkált. Túró és hagyma is került a sebtében kiterített abroszra. Időközben a kasza fémes csengése is elhallgatott, majd léptek közeledtek. Ambrusné fel sem nézve pakolt ki a kosárból.
- Fogadjisten. – köszönt Ambrus a feleségének. Nyekkenve ült le a kiterített abrosz mellé, egy félszáraz szénacsomót húzva a feneke alá. Bicskáját belemélyesztette a vékony szalonnába és ugyanazzal a mozdulattal egy darab kenyeret is levágott, majd a kettőt rátéve a bicska lapjára a szájához emelte. Szürke bajusza a szájával egy ütemben mozgott. Nagy száraz öreg volt, aki már belépett a hetvenbe. Kora ellenére jól tartotta magát. Szikár, magas testtartása és ereje az érett férfikorát idézte. Ha kellett még a maga módján a fára is felmászott, ha éppen valamilyen szép gyümölcs kecsegtette magát elérhető távolságban. Vastag szemöldöke, komoly, megfontolt, bölcs tekintetet kölcsönzött neki. Égszínkék szemeiben ott volt a kor, a tapasztalat, az akarás, az hogy életét a családjának szentelte. Hatalmas markával magabiztosan szorította a bicskát, amivel az ételt a szájához vitte. Kopott, fakó mellénye és harisnyája megviselt volt, de nem rongyos, hanem látszott rajta, hogy gondos kezek rendben tartják, óvják a kiszakadástól. Azonban a munka csak meglátszott rajta. Nem volt olyan fehér a harisnya, mint újkorában, de ebben a szűkös világban kímélni kellett a ruhát, mert drága volt a posztó és a gyolcs, amiből az asszonyok dolgoztak. Sok munka volt vele, tudták jól ezt az emberek is. Kender aratás, nyőlés, szövés fonás. És mindezt a háztáji és mezei munka után, sokszor még esténként is. Csizmája fényes volt a harmattól, de a gyűrődésein látszott, hogy ez sem ebben az évben jött ki a csizmadia műhelyéből. A ruha is régi volt, ahogy a hordozója is. Sok nyarat megértek már együtt. A távolabb ledobott kasza sem volt már fiatal. Nyele már kifényesedett a sok fogástól, de a harmatos fű lábait még mindig forgatója erejével ötvözve vágta el. A fenőkő a tokjával együtt az öreg oldalán lógott. Csak akkor vette le, amikor úgy érezte, hogy rászolgált a pihenésre.