A felkelő nap úton találta Szőcs Ambrus feleségét, aki szaporán szedte a lábait a karjára akasztott púposra rakott kosárral, amit piros szőttes csipkés abrosz borított. Vékony karja nem látszott megerőltetettnek a súly alatt. Másik kezére rózsafűzér volt tekerve, ráncos szája útközben mormolta az imádságot, amint lehajtott fejjel kaptatott fel a köves erdei útra. A nap még nem világította be az erdő minden szegletét. A fák közé ráérősen kúszott be a fénye. Az egyre jobban kékülő égbolton nyoma sem volt felhőnek. Csak néha mutatták meg magukat, amint átvonultak nyugat felé. Ambrusné elnyűtt cipőjével olyan gyorsan haladt, mintha a nyár minden egyes napján megtette volna már az utat. Magabiztos, határozott léptek voltak, azzal a céllal, hogy minél hamarabb eljuttassa urához a még meleg reggelit. Mire teljesen feljött a nap már kinn is volt az esztenánál, ahol a vén Ambrus már javában sercegtette a kaszát a harmatos fűben valahol.
- Szép jó reggelt adjon Isten! – kiáltotta el magát az asszony, azzal választ sem várva teríteni kezdett az esztena bejárata előtt. Először a takargató alól aranysárga puliszka került elő, ami egy lapítón foglalt helyet. Még javában gőzölgött, ahogy a konyharuha lekerült róla. Egy másik bebugyolált csomag szalonnát és kenyeret rejtett. Egy lefedett edényből barna mártásban csirkehús úszkált. Túró és hagyma is került a sebtében kiterített abroszra. Időközben a kasza fémes csengése is elhallgatott, majd léptek közeledtek. Ambrusné fel sem nézve pakolt ki a kosárból.
- Fogadjisten. – köszönt Ambrus a feleségének. Nyekkenve ült le a kiterített abrosz mellé, egy félszáraz szénacsomót húzva a feneke alá. Bicskáját belemélyesztette a vékony szalonnába és ugyanazzal a mozdulattal egy darab kenyeret is levágott, majd a kettőt rátéve a bicska lapjára a szájához emelte. Szürke bajusza a szájával egy ütemben mozgott. Nagy száraz öreg volt, aki már belépett a hetvenbe. Kora ellenére jól tartotta magát. Szikár, magas testtartása és ereje az érett férfikorát idézte. Ha kellett még a maga módján a fára is felmászott, ha éppen valamilyen szép gyümölcs kecsegtette magát elérhető távolságban. Vastag szemöldöke, komoly, megfontolt, bölcs tekintetet kölcsönzött neki. Égszínkék szemeiben ott volt a kor, a tapasztalat, az akarás, az hogy életét a családjának szentelte. Hatalmas markával magabiztosan szorította a bicskát, amivel az ételt a szájához vitte. Kopott, fakó mellénye és harisnyája megviselt volt, de nem rongyos, hanem látszott rajta, hogy gondos kezek rendben tartják, óvják a kiszakadástól. Azonban a munka csak meglátszott rajta. Nem volt olyan fehér a harisnya, mint újkorában, de ebben a szűkös világban kímélni kellett a ruhát, mert drága volt a posztó és a gyolcs, amiből az asszonyok dolgoztak. Sok munka volt vele, tudták jól ezt az emberek is. Kender aratás, nyőlés, szövés fonás. És mindezt a háztáji és mezei munka után, sokszor még esténként is. Csizmája fényes volt a harmattól, de a gyűrődésein látszott, hogy ez sem ebben az évben jött ki a csizmadia műhelyéből. A ruha is régi volt, ahogy a hordozója is. Sok nyarat megértek már együtt. A távolabb ledobott kasza sem volt már fiatal. Nyele már kifényesedett a sok fogástól, de a harmatos fű lábait még mindig forgatója erejével ötvözve vágta el. A fenőkő a tokjával együtt az öreg oldalán lógott. Csak akkor vette le, amikor úgy érezte, hogy rászolgált a pihenésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése