Fiú és lány barátság

Kiemelten: csak barátság. Ha idézőjelbe tennénk a barátság szót akkor az már csak fedőnév lenne. És miben merül ki ez a barátság? Egy hátsó szándékban általában, ami mindezt vezérli. Akárhogy is szépítjük, ez mindig ott van. Ha csak enyhén is. Ilyen az identitás, ilyen az ember természete. Mivel az ember társas lény. Az egyedülállóknál pedig a fő cél egy társ keresése és mihamarabbi megtalálása. És amíg nincs ez a társ, addig barátok vannak. Ismerősök, akik többszöri találkozások és beszélgetések után haverokká, lányok esetében barátokká lépnek elő. Olyanokká, akik egyetértenek és helyeslik azt amit a másik mond. Még ha nem is ért vele egyet. Miért van ez? A szimpatizálás vékony leple miatt. Mert ez a lepel, ahogy azt a neve is mutatja, nem teljesen átlátszó, ezért eltakarja az ember kissebb – nagyobb hibáit. De megtörténik, hogy néha kilyukad. Ez akár a barátság végét is jelentheti. Az ember ráun a másikra vagy éppen egy társaságra, amibe nemrég került.  Vannak közös dolgok. De nem minden. És vannak ellentétek. Eleinte még elsimul. De később kiütközik. Ezért nehéz igazi, hosszan tartó kapcsolatot kialakítani.

            És miben áll ez a kapcsolatteremtés? Ismerkedés, egymás tulajdonságainak és a közös pontoknak a kifürkészése. Közös programok, találkozások, alkalmak keresése, esetenként közös ismerősök révén. Puhatolózás. Óvatosan. Ez mind szép és jó. De van amikor csak egy oldalról működik a dolog. Csak az egyik fél érdeklődik és keresi ezeket a közös dolgoknak cimkézett valamiket. És itt hamar le tud merülni a dolog. Mikor a másikat nem érdekli különösen az adott személy. Elfogy a közös téma. Csökken a beszélgetések száma. És lassan elhalványul minden, anélkül, hogy bármi „komoly” is történt volna. Ezt úgy hívják: elsiklás.

            És mi van a jópofizással? Ez is tartozéka az ismerkedésnek. Próbálsz azonosulni a másik gondolatvilágával. És azt hiszed, hogy téged is érdekel az, ami a másikat érdekli. Gondolod, hogy lépést tudsz tartani azzal a világgal. Dehogy tudsz. Ami nem fér össze az nem megy. És nem kell erőltetni. Sokszor hozzá tud szagolni az ember a másik érdeklődési körével, de azonosulni már nem tud vele. Mert akármennyire is közös, mindig vannak kissebb nagyobb különbségek. Jó példa erre két rockzenét szerető ember találkozása. Annyira változatos az a világ, hogy abban is lehetnek különböző változatok. Amik nem közösek az ízlés terén. Eleinte azért bólintunk rá valamire, mert tudjuk, hogy a másik oda van érte. De nem biztos hogy mi igen. Csak a szimpatizálás fátyla alatt a másik örömét nézzük. Mert így nekünk az az öröm, ha őt örülni látjuk. De az ember természete önző. Egy párkapcsolatban látszik ez meg. A közepén. Amikor már nem csak a másik boldogságát nézzük. Hanem a sajátunkat is. Eleinte még tudunk áldozatot vállalni, mert motivál a kapcsolat. Később összeszokunk és elkényelmesedünk. És azt is nézzük, hogy nekünk mi a jó. És a másikat hogyan tudjuk rávenni, hogy a mi érdekeinket nézze. De ez már az együttjárás kérdéséhez tartozik. Sőt annak a végéhez. Kinél, hogy sikerül.

            Szóval két ember barát lesz. Egy fiú és egy lány. Miért? Mert nem jön össze a párkapcsolat. És ezzel vigasztalják egymást. Mielőtt elkezdődhetne, ami persze csak az egyik fél részéről táplált, de nem viszonzott szimpátia hiányában lehetetlenség, ezért inkább a barátságban egyeznek ki. Mert az mehet. A kiábrándított fél láthatja a másikat, aki pedig nem lett volna a kapcsolatban, az nem köteles elviselni a közeledését tovább. És tisztes távolságból fenn tudja tartani a kapcsolatot, anélkül, hogy a másik lelkébe taposna. Azért mert sajnálja és nincs szíve teljesen ellökni magától. 

Reggel az esztenán

A felkelő nap úton találta Szőcs Ambrus feleségét, aki szaporán szedte a lábait a karjára akasztott púposra rakott kosárral, amit piros szőttes csipkés abrosz borított. Vékony karja nem látszott megerőltetettnek a súly alatt. Másik kezére rózsafűzér volt tekerve, ráncos szája útközben mormolta az imádságot, amint lehajtott fejjel kaptatott fel a köves erdei útra. A nap még nem világította be az erdő minden szegletét. A fák közé ráérősen kúszott be a fénye. Az egyre jobban kékülő égbolton nyoma sem volt felhőnek. Csak néha mutatták meg magukat, amint átvonultak nyugat felé. Ambrusné elnyűtt cipőjével olyan gyorsan haladt, mintha a nyár minden egyes napján megtette volna már az utat. Magabiztos, határozott léptek voltak, azzal a céllal, hogy minél hamarabb eljuttassa urához a még meleg reggelit. Mire teljesen feljött a nap már kinn is volt az esztenánál, ahol a vén Ambrus már javában sercegtette a kaszát a harmatos fűben valahol.

- Szép jó reggelt adjon Isten! – kiáltotta el magát az asszony, azzal választ sem várva teríteni kezdett az esztena bejárata előtt. Először a takargató alól aranysárga puliszka került elő, ami egy lapítón foglalt helyet. Még javában gőzölgött, ahogy a konyharuha lekerült róla. Egy másik bebugyolált csomag szalonnát és kenyeret rejtett. Egy lefedett edényből barna mártásban csirkehús úszkált. Túró és hagyma is került a sebtében kiterített abroszra. Időközben a kasza fémes csengése is elhallgatott, majd léptek közeledtek. Ambrusné fel sem nézve pakolt ki a kosárból.

- Fogadjisten. – köszönt Ambrus a feleségének. Nyekkenve ült le a kiterített abrosz mellé, egy félszáraz szénacsomót húzva a feneke alá. Bicskáját belemélyesztette a vékony szalonnába és ugyanazzal a mozdulattal egy darab kenyeret is levágott, majd a kettőt rátéve a bicska lapjára a szájához emelte. Szürke bajusza a szájával egy ütemben mozgott. Nagy száraz öreg volt, aki már belépett a hetvenbe. Kora ellenére jól tartotta magát. Szikár, magas testtartása és ereje az érett férfikorát idézte. Ha kellett még a maga módján a fára is felmászott, ha éppen valamilyen szép gyümölcs kecsegtette magát elérhető távolságban. Vastag szemöldöke, komoly, megfontolt, bölcs tekintetet kölcsönzött neki. Égszínkék szemeiben ott volt a kor, a tapasztalat, az akarás, az hogy életét a családjának szentelte. Hatalmas markával magabiztosan szorította a bicskát, amivel az ételt a szájához vitte. Kopott, fakó mellénye és harisnyája megviselt volt, de nem rongyos, hanem látszott rajta, hogy gondos kezek rendben tartják, óvják a kiszakadástól. Azonban a munka csak meglátszott rajta. Nem volt olyan fehér a harisnya, mint újkorában, de ebben a szűkös világban kímélni kellett a ruhát, mert drága volt a posztó és a gyolcs, amiből az asszonyok dolgoztak. Sok munka volt vele, tudták jól ezt az emberek is. Kender aratás, nyőlés, szövés fonás. És mindezt a háztáji és mezei munka után, sokszor még esténként is. Csizmája fényes volt a harmattól, de a gyűrődésein látszott, hogy ez sem ebben az évben jött ki a csizmadia műhelyéből. A ruha is régi volt, ahogy a hordozója is. Sok nyarat megértek már együtt. A távolabb ledobott kasza sem volt már fiatal. Nyele már kifényesedett a sok fogástól, de a harmatos fű lábait még mindig forgatója erejével ötvözve vágta el. A fenőkő a tokjával együtt az öreg oldalán lógott. Csak akkor vette le, amikor úgy érezte, hogy rászolgált a pihenésre. 

Valahol

Lenézett a mélybe. És a látvány mindent felülmúló volt. A mélyben egy kis patakocska szaladt szélsebesen medrében. Színpompás hullámai a változatosságot hirdették ebben az eddig egyhangúnak és sötétnek tűnő világban. A különböző színű kerek köveken átfutó hullámok színpompásan csillogtak megsokszorozva a színeket és fényeket. Mindegyik kő változtatta a színét, emiatt egyfajta színes lüktetés volt az egész. Szédítő. Egy végtelen kavargás. Nem tudott betelni a látvánnyal. Annyira gyönyörű volt.

az ÚT

Első felvonás:

Borongós idő, kövér esőcseppek hullnak néha fentről. A város egyhangú monoton zaja dübörög a fülekben. A reggeli köd lassan teljesen visszahúzódott, szomorú, borongós napnak nézünk elébe ismét.

Elindulás. Nyomott és negatív hangulat. Kifejezéstelen arcú emberek, akiknek sokasága monoton egyhangúságot eredményez. El akarok menni innen. Messzire. Itt hagyni ezt a világot egy kis időre.

Utazás. Kényelem az anyósülésen. Az öv biztonságot nyújtó szorítása. Ismerős helyek. Csúcsforgalom. Jelzőlámpák. Álomba szenderülés. Utazás álom és ébredés között. Kilométerek magunk mögé utasítása. Száguldás.

Második felvonás:

Szomorú arc, újabb útitárs. Újabb ember, aki beszél a szeretet nyelvén. Felvesz. Már csak az útvonal fele van hátra. Hátradőlés. Kabát kibontása. Fellélegzés. Lassú, halk beszélgetés. Nem sietünk.

Bámulás ki az ablakon. Megváltozik a táj. Az ősz megmutatja igazi arcát. Sárga fák az út mentén. Majdnem teljes a lombkoronájuk. Kápráztató színekben úszó domboldalak. Tökéletes választóvonalak erdők és mezők között. Nem hétköznapi. Ez valami egyedi. Amit csak egyszer lát így az ember. Megismételhetetlen látvány. Minden évben más. Minden évben elkápráztat. Borús idő, mégis jóérzéssel tölt el a kép. Alig győzöm befogadni. Legszívesebben kiugranék az autóból és futásnak erednék. A dombok, erdők felé. Végig a gerincen. Szaladni. De ez nem elég. Repülni. Szárnyra kelni. Bárcsak kiterjeszthetném elképzelt szárnyaimat. Milyen irigylésre méltók vagytok madarak, kik kedvetek szerint szálltok ott fenn, letekintve az alattatok elterülő tüneményes világra.

Milyen jó lenne csak menni. Amerre a lábam visz. És ameddig visz. Egész nap.

A nap bátortalanul próbálja sugaraival áttörni a felhőpárnákat. Néhol sikerrel jár. A tökéletesen tiszta kék ég foltjai bíztatóan és új reményt sugározva mutatják: valahol ilyenkor is napsütés van. Odafent. Mindig.

Jó idő. Mosolyt csal az arcomra. Még mindig nem tudok betelni a látvánnyal. Igyekszem befogadni, érzékeimmel. Nehéz leírni szavakkal. Hatalmas, végeérhetetlen panoráma. Isten panorámája. A megtestesült tökéletesség. Ilyennek teremtetett minden. Tökéletesnek. Hibátlannak. Szemet gyönyörködtetőnek.

Van, ahol bíborvörösen lángolnak a fák. Hibátlan zöld sávok vannak közöttük. Mintha ott még nyár lenne. Citromsárga levelek az úton. Sodorja a szél. Színkavalkád és árnyalatok. Gyönyörű. Tényleg.

Valóság.

Ismerős tájak, ismerős települések, ismerős utcák. Itthon vagyunk. Végre. 

Ahonnan nincs visszaút...

Ölni akar. Ismét. Újabb adag vér kellett. És hús. Rengeteg.
Az elaludt vadászösztön felébred és a szörny ismét előjön. Nincs önkontroll, nincs megnyugvás, nincs biztonság. Jól kell lakatni a fenevadat. Muszáj. Különben rászabadul mindenre és akkor nincs könyörület. Csak kegyetlen mészárlás.

Közhelyes. Több milliószor megtörtént az eset és még ki tudja hányszor fog. Vadász és préda története. Egyiknek muszáj meghalnia, hogy a másik áldozatává legyen. Ez a rendeltetése, ezért jött a világra. Nem tehet róla, hogy ő a gyengébb. Hogy ő eszik füvet és ellenfele húst. Ezért kapott ő hosszú lábakat és erős érzékszerveket. Hogy esélye legyen. Hogy változtathasson napjai számán, amik így is meg vannak számlálva. Mindig lehet gyorsabb. Amíg el nem jön a nap. Hogy elveszítse élete harcát. Hogy másodikként fusson be. Mert ellenfele már az ő torkát harapva ér célba. Harc. Félelem. Mindennapi küzdelem a létezésért.
Élet ez? A rettegés, a félelem, a terror árnyékában? Azért hogy egyik pillanatról a másikra mindennek vége szakadjon? És mi van azután? Vajon felcserélődik a szerep egyszer? Vagy nem folytatódik. Csak az tudja aki eljutott a létezés ezen fokára. Vagy nem. Érdekes erről filozófálni. De itt nem ez a lényeg.
Élet és Halál. A legszorosabb összefüggés. És a legvégzetesebb. Nincs kivétel. Nem kímél senkit. Vadászt sem. Egyszer neki is megszakad. Eljön érte is valaki. Vagy egy másik vadász, vagy pedig a gyengeség, kiszolgáltatottság képében. Változó. A változás is részese a létezésének. Mivel hogy neki lehet másképp. Nem úgy mint a prédának. De ő is elpusztul. Nem vadászik már. De mások lépnek a helyébe. Fiatalabbak és erősebbek. A vér szaga vezeti őket. És a létfenntartás az örökös cél.

(...) Lapulva és mozdulatlanul várt. Szemei és fülei minden egyes változást érzékeltek. Nem mozdult. Akár napokig képes így várni. Fogai összeszorítva, nyálcseppjei a földön landolva. Várakozás. A leghosszabb dolog a világon. És nem szabad elrontani. Az első mozzanat. Ha ez rosszul sül el, akkor a vadászat is. A meglepetés ereje. Mivel ő nem gyors. Legalábbis nem annyira. Neki a meglepetés ereje a leghatásosabb fegyver. Na meg a fogak.
Csend. Semmi nem mozdul. A szél lebbenti néha a menedéket adó fák ágait. A füvet, az avart. Ami mozdulhat. Ő azonban egy helyben vár. Lapul.
Csörrenés. Valami megmozdult a távolban. Valami felkavarta ezt az összhangot. Vége az egyhangú készenlétnek. Valami történni fog.
Gyanútlanság. Étkezés és az érzékek figyelmen kívül hagyása. Az áldozat részéről. Végzetes hiba. Most csak a táplálkozás számít. Az ízletes fűcsomó, virág, fakéreg, vagy valami más. Ennek élvezete foglalja le most az érzékeket. Nincs ahonnan tudja, hogy figyelő szemek tapadnak rá. Követik minden mozdulatát. A test minden egyes rezdülését. Mozgás és előrehaladás. Lassan, ráérősen. Van idő. Csak nem tudja, hogy mennyire kevés.
A legmegfelelőbb pillanat kivárása. Az ösztönök súgják. Hogy mikor jön el az idő. És mit kell cselekedni. A tétovázás itt csak a hibalehetőséget növeli. Tökéletesnek kell lennie. Mindennek. Készenlét. Izmok megfeszülése. A legnagyobb és legynyomasztóbb csöndben.
Megrezdülés. Gyanú. Fej felkapása. Már késő.
Hatalmas test ugrik elő a semmiből. Pillanatok töredékei. Már nincs menekvés. Annyira gyorsan történik.
Agyarak mélyedése a nem túl vastag bőrön keresztül a hibátlan puha húsba. Karmok vájódása az irha alá. Fájdalom. A hatalmas test a földre teríti. Nincs ellenállás. Esély sem volt rá. A gyors és kíméletes halál várása. A ragadozó tudja a dolgát. Nem a kínzás. Az ölés. Minden ellenállás hiábavaló. A meglepetés ereje végzetesen hat. Nyak keresése. Állkapcsok összezárulása a fej és a test közötti részen. Minden ami nem csont, elszakad. Megszűnik a létezés.
Vér csorgása.

Álom és Ébredés

Fennköllt érzések. Álom és valóság között. Olyan gondolatok, amiket valóságosnak hiszünk holott nem azok. Átmeneti állapot a mindennapi háború és a béke között. Megnyugvás. Átszenderedés egy másik világba. Ahol nincsenek gondok. Csak A CSEND. Itt nem zavar semmi. Az itt történő dolgok sokszor mogalmasak, mégsem érezzük terhelőnek őket. Áldott pihenés. Kiragad egy kis időre a zajból, a mozgásból, a gondok közül. Lebegés. Áldott állapot. Ringatózás a gondtalanság tengerén. Senki nem zavar. Mélységes csend és tudatlanság. Nincs cél, nincs jelen, nincs jövő, sem ma sem holnap. Az öntudat bezárul. Megszűnik minden egy időre.
Ébredés. Visszahuppanás a valóság kemény padlójára. Miért nem tartott tovább ez az állapot? Emlékezés. A lefekvés és a tegnap pillanataira. Elménk fokozatosan indul újra, csak úgy tódulnak elő a gondolatok, érzések, történések, emlékek. Miért? Csak még öt perc... 5 rövid perc gondtalanság. Szemhélyak csukódása. Gondolatok cikázása. Még kell a pihenés. Ez nem volt elég. Mintha csak egy pillanat telt volna el al a lefekvés és az ébredés között. Édes álom. Meleg ágy. Hideg és szenvedés az ágyon kívül. Párás ablak. Rossz érzés. Odakint esik. A cseppek néha koppannak az ablakpárkányon. Kedvetlenség. Szomorúság. Bánat. Miért kellett ilyen rossz napra virradni? Miért nem lehet az álomba visszamenni? Ott biztos jobb volt, még ha nem is emlékszünk rá. Fel kell kelni... Muszáj

Mindenszentek

Mennyei megnyugvás és békesség. A csend szigete a zajos, gyorsan őrvénylő emberóceánban. Üresség.
Egy birodalom, ami nem az élőké. A hátrahagyott porhüvelyek királysága. A hegytető, ahol a némaság letelepedve nézi a nyüzsgő, hiábavalóságon igyekvő, csetlő – botló, gyarló, lélekkel megtöltött hús vér élőlényeket.
Napsütés és verőfényes őszi délután. Egyetlen és megismételhetetlen. A kellemes fény és meleg simogatja az arcot. Nincs kellemetlen érzés. Csak jó. Nincs rossz emlék.
Könnyedség. A test emelkedni akar, de a földi korlátozottsága miatt ezt nem teheti meg. A lélek azonban száll. Mindenek felett. Fennséges csönd. A szél néha meglebbenti az öreg tölgyfák színes levelekkel teli ágait. Néhány lehullott levél bukfencezve, forogva a levegőben halad tovább, amíg a szél ereje irányítja, majd ismét a földre hullik és tehetetlenül várja a következő ilyen alkalmat a szabadulásra.
Megbékélés. Nincsenek emberi gondok. Azok a halál pillanatában semmisültek meg. Békés álmukat alusszák az ide eltemettek, akiknek vidám, vagy éppen szomorú emléke él egykori hozzátartozóikban. Már nem háborgatja semmi őket. Békét talál a veszekedő házaspár, véget nem érő pihenést az aggastyán, gondtalanságot az üzletember.
Ajándék. Olyasvalami, amiért nem lehetne elégszer hálát adni ha bekövetkezik. Az ember egyedül marad. Fa és föld választja el őket a mozgó, megújuló, de ugyanakkor romlásba induló kegyetlen világtól és ennek viszontagságaitól. Az agyagos föld minden betegséget meggyógyít. Halál. Végtelen nyugalom. Csend. Öntudatlanság. (...)
Séta. Menekülés a nyüzsgésből. Emlékezés, vagyis képzeletbeli időtöltés azokkal, akikkel már nem lehetünk együtt. Az együtt töltött idő részleteiben való felelevenedése.
Verőfényes őszi délután. Mindent megérő pillanatok. A nap megcsillan a fényesre csíszolt fekete márványon. Kopjafák és régi fekete keresztek szétszórtsága töri meg az egyhangú sírkövek rendszerét. Régi sírok, amiket már senki nem gondoz. Lassan a feledés homályába vesznek, hogy aztán új dombocska emelkedjen rajtuk, új lakó költözzön beléjük és új keresztfa, majd később márványtömb hirdesse, hogy ki nyugszik itt, hogy majd az is elfelejtődjön egyszer. Körforgás. Élet és halál rendje. Egyszer mi is ide kerülünk és lesz valaki más aki kijön a sírunkhoz emlkezni vagy merengeni. Egyszer még találkozunk... Mindenkivel.
Hiszem.